Ötödik emlékkép

   Kellemetlenül éreztem magam a légkörben, egyedül hagyott a legjobb barátom egy olyan emberrel, akiről nem tudtam semmit. Mi van, ha pánikrohamot kapok? Vagy ismét rosszul leszek, mint a zsákutcában? Úgy éreztem Kyungsoo nem akar nekem jót, ő is elpártolt mellőlem és most lett elege minden kis hülyeségemből. A vad elé dobott. Engem, egy gyáva senkit. Úgy éreztem meg kell szólalnom, kikívánkozott belőlem pár dolog, és nem maradhattunk x órát együtt úgy, hogy nem beszélünk. Elvégre kitudja, hogy a drága barátom mikor tolja vissza a fenekét, a kissráccal karöltve?

  - Hyungék? Azt hittem a fiad - döbbentem le, mikor felfogtam barátom szavait, majd leültem a közeli padra. Szinte reflexből húztam fel a lábaimat törökülésbe, és levettem a sapkát a fejemről, ezzel felfedtem az arcomat, amit eddig takartam. Mindig eltakartam magam, az ominózus eset óta, ha egyáltalán kimentem. Beesettnek éreztem az arcom, nem ápoltam már egy ideje, pedig a fürdőmben rengeteg krém, meg arcmaszk díszelgett, de június óta hozzá se nyúltam egyikhez sem. A fürdőbe csak akkor mentem be, ha már túl mocskosnak éreztem magam, vagy az öngyilkosságon gondolkoztam.

    - Dehogy, az öcsém. - kuncogta el magát, majd letette mellem a fenekét - Sokat mesélt rólad Soo az elmúlt hónapban, remélem nem vagy azért annyira antiszoc’, mint ahogy ő azt állítja! - Nem ért hozzám, egy jó fél métert hagyott köztünk, amiért hálás voltam. Bár nem éreztem magam jól, hisz a szívem kétségbe esetten dübörgött, ráadásul a szellő miatt megéreztem Jongin parfümét, ami olyan intenzív volt, hogy majd' leszédültem a padról, de tetszett. Ismét eszembe jutott valami. Valami rossz, amit próbáltam elfelejteni, de mindig volt valami, amiről eszembe jutott.

     Yifan illata csapott meg hirtelen, mire én összeszorítottam a szemem, körmeimet a padba vájtam és próbáltam szabályosan venni a levegőt. Éreztem, ahogy a fejem egyre nehezebb lesz, szemeim előtt egy halvány árny jelent meg, tejföl szőke haja a szemeibe hullott, ajkait beteges mosolyra húzta, majd végig nyalt alsó párnáján.

   - Minden rendben? – ajkait megmozdítva Jongin férfias, mégis aranyos és kissé kétségbe esett hangja csúszott ki, míg én értetlenül próbáltam feldolgozni a képet. Érintés a vállamon, a nyakamon, majd egy hatalmas mellkas, egyenletes szuszogás a fülemben. Remegő mivoltom meg akart halni, abban a pillanatban.

     - Baekhyun… kérlek, válaszolj, mi a baj?

    Ajkak érintése a homlokomon, forró sóhaj csúszott ki teljesen kicserepesedett párnáimon. Utáltam azt a pillanatot, minden erőmmel azon voltam, hogy a szemeimet végre kinyithassam és szétnézve rájöhessek Yifan nincs sehol.

   

   Jongin hatalmas tenyere simult az arcomra, édes pillantásokkal bombázott, szemeivel engem fürkészett, minden kis négyzet centiméteremet áttanulmányozta, hogy biztos rendben vagyok-e. Egyszer csak felkaptam a fejem, és elég nagy lendülettel szakadtam ki karjaiból, amivel megtartott, hogy nem essek le a padról a rosszullétem miatt. Ő utánam akart kapni, látta, hogy nem vagyok rendben, de a pillantásom, amit felé lövelltem megállította a mozdulataiban.

    - Nem akartam túl tolakodó lenni, ne haragudj rám. Csak segíteni szerettem volna. Minden rendben? Jobban vagy már? Miattam volt? Beteg vagy? – kérdésekkel bombázott, de én még mindig remegtem. Nem akartam elhinni, hogy hozzám ért, megfogta a vállamat, sőt még egy nyugtató puszit is kaptam a homlokomra, ami miatt valójában csak észbe kaptam. Jongin aranyos volt, láttam rajta, hogy ténylegesen szeretett volna nekem segíteni, szinte az aggódás csillant meg az íriszeiben.

   Nem válaszoltam egyetlen kérdésére sem, bólogattam egy keveset, majd homályosodni kezdett előttem a valóság. Nem értettem mi történik körülöttem. Jongin aranyos volt, tetszett nekem, és nem tett semmi olyat, ami miatt rosszul kellett volna magam éreznem. Segített, megnyugtatott, mégis felpiszkálta a sebeket a szívemen.

    Nem érdekelte, hogy óvatosan csordogáltak a könnyeim felhevült arcomon. Csak egy picit húzódott közelebb, hogy érezzem a jelenlétét, a támogatását, majd lassan kezdett el mesélni a családjáról.    Felém fordult, néha eldöntötte oldalra a fejét és megtámasztotta magát, ahogy kicsit felém dőlt.

  Felé pillantgattam és megállapítottam, hogy rettentő aranyosnak tűnt. Mintha egy kiskutya lett volna, akiért új gazdi jött, a szemeiben apró csillagok ékeskedtek, míg cseresznye színű ajkait nyalogatta.

    Egyetlen egy baj volt Jonginnal, túl pozitívnak tűnt és ez nem tetszett. Nem tudtam elképzelni, hogy együtt sétáljunk valahova, hogy őrültségeket csináljunk, nem illettünk össze, én teljesen más voltam akkor. A magába forduló kis egér, aki minden pillanatot úgy él túl, míg ő… ő egy mosoly bomba volt, aki szívesen segített az embereken, akinek a szívét oly’ nehéz összetörni, hisz mindenben lát valami jót.

   A délutánom Jongin megismerésével telt el, beszélt, de folyamatosan, míg én csak hallgattam őt, szépen, csendben, néha egy-egy bólintással, vagy hümmögéssel a tudtára adva, hogy értem, és valójában érdekel is az, amiket nagy beleéléssel taglal. Néha kissé elbambultam vastag rózsaszín ajkain, olyan felfoghatatlan érzés volt, mintha valami felhőn repkedtem volna, nem éreztem a fájdalmat, az élni nem akarást, csak Jonginra figyeltem, a lelket simogató hangjára, az édes mosolyára.

   Valójában megfogott, nem tudom mi, talán az, hogy olyan fesztelen volt, hogy nem kérdezősködött rólam, hogy csak saját magáról beszélt. Talán az, hogy segített rajtam. Segített elfelejteni arra a négy rövidnek tűnő órára, hogy én, én vagyok.

 

    Fél hétkor már elkezdett besötétedni és a kis energiaszívók is előkerültek, Soo lihegve futott elénk, hatalmas mosollyal az arcán, majd felkapva Taeoh-t megpörgette, és még egy puszit is nyomott a gyerek maszatos arcára.

   - Hyung – kiáltott fel a kicsi - szereted már Baekhyun hyungot? Ugye szerelmes vagy belé? Ott alhatsz nála, tényleg és még azt is megengedem, hogy megpuszild a száját, mint régen Jongdae hyungnak. Én majd haza megyek Kyungsoo hyunggal, remélem, nem leszel most már olyan szomorú és nem fogsz sírni többet! - a gyerek szavain ledöbbentem.

     Túl sok mindent mondott. Hirtelen el sem akartam hinni, miszerint az a Jongin sírt volna valaha is, akit én megismertem. Hisz egy teljesen pozitív személynek állította be magát, nem mondta, hogy volt már fiúval kapcsolata, és nem gondoltam volna, hogy a szerelmet keresi bennem. Pont bennem, akinek a belsője talán már rohad, akinek jelenleg senkire sincs szüksége csak a legjobb barátjára.

    Úgy éreztem hiába vonzódom hozzá, hiába keltette fel az érdeklődésemet, nem engedhetek be az életembe még egy olyan embert, aki csak azért marad majd mellettem, hogy vigyázzon rám. Nem támaszkodhatok rá is, nekem bőven elég Kyungsoo, ő is olyan, mintha már a testvérem lenne, mintha minden, amit teszek, nélküle nem menne.

   - Taeoh maradj már csendben - nevetett fel a báty, majd karjaiba zárta a kisfiút és nyomott egy puszit a hajába. Már régen nem egymás felé voltunk fordulva, talán akkor fordult előre, amikor felidézte maga előtt az egyik családi nyaralásukat. Az én talpaim is a betont súrolták, a sapkámat visszatettem a fejemre és az arcom is a barátom felé állt. Teljesen elutasító voltam. Nagy sóhajjal próbáltam rájönni Jongin hangja miért fészkelődött bele az agyamba, miért hallom a nevetését oly’ édesnek? Miért tetszik nekem annyira?

  - Tudod Taeoh, Baekhyun-sshi jelenleg még nagyon hideg velem szemben, ő nem olvad olyan gyorsan ki. Szóval lehetnél a hajszárító és besegíthetnél. – Gőzöm sincs honnan szedte ezeket a hasonlatokat, de egy apró mosoly suhant végig ajkaim szélén. Annyira aranyosnak láttam őket, a testvéri szeretet, ami ott húzódott kettejük között, a szeretet, mely’ szemmel látható volt. Vágytam arra, hogy engem is szeressenek. Hogy Jongin szeressen így.  

    Hangosan kacagtak fel a tesók, mire Soonak is örömet okoztak, kisebb görbület került az ő arcára is, majd felállva a padról barátom mellé lépkedtem enyhén sípoló füllel. Úgy éreztem nekem nincs itt keresni valóm, tökéletesen összeillenek Kyungsooval, régóta ismerik egymást a történetekből leszűrve, és talán a drága fekete barátomnak is jót tenne már egy olyan ember, aki megmutatja neki a szerelem szép dolgait. Legalább ő legyen boldog, ha már én szenvedek.

    - Köszönöm, hogy lefoglaltál, meséltél és nem kérdeztél Jongin, majd még remélem, beszélünk - intettem neki, majd megragadtam Soo felsőjét és magam után kezdtem el rángatni. Éreztem, hogy még maradni akart. Őszintén én is, de hirtelen annyira jól éreztem magam, hogy kétségbe estem. Én ezt nem érdemlem meg, nem érezhetem magam így, annyi bűn után.