Július végén járhattunk, az időjárás borzalmasan meleg
volt, mindennap csak az ágyamban fekve vártam Kyungsoo-t, aki mindig mellettem
volt, ha ráért. Filmeket néztünk, fagyit ettünk és próbált felvidítani, kisebb-nagyobb
sikerrel. Valójában sosem éreztem még magam olyan jól, mint azokban a hetekben,
úgy gondoltam valakinek tényleg érek valamit, és kellek. Neki, a cselédeknek, a
világnak...
Kétnaponta nálunk aludt, ha ez nem így lett volna, talán
ismét a kórházban lyukadok ki és hallgathattam volna anyámék ócsárolását,
illetve barátom magyarázatát miért kell élnem. Az megkönnyítette a napjaimat,
hogy a pszichológus eljött hozzánk, leültünk az étkezőben és nyíltan, kellemes
környezetben mesélhettem neki az érzéseimről, szorongásaimról és a kellemetlen
gondolatokról, amik beleférkőztek a kobakomba. Oly’ annyira megnyíltam
Mr.Saem-nek, hogy képes voltam néha elsírni magam, ő pedig mindig segített.
Tudom, hogy nem sikerült soha sem tovább lépnem, hiába jött minden héten,
mindig ugyanaz az átkozottul kínos légkör fogadta, akárcsak egy héttel előtte.
Felhúzott lábakkal néztem az ölemben pihenő kezemet, körmömmel a bal
hüvelykujjamon lévő anyajegyet piszkáltam, és csak hallgattam a doki
magyarázását az életről. Saem szerint talpra kell állnom, és mint már
említettem megtalálnom a célomat az
életben. Próbáltam megfogadni a tanácsát, én tényleg minden erőmmel azon
voltam, hogy keressek valakit, de féltem megtenni az első lépést, és ha egész hátralévő időben a szobámban rohadok,
nem is fogok találni semmit.
Kettőt ütött az óra
én pedig furcsán éreztem magam, Kyungsoo nem jött, nem írt és életjelet sem
adott magáról. Talán talált magának valakit, aki fontosabb nálam, akit szereti,
és nem csak szenved mellette? Talán nélkülem neki is sokkal boldogabb és
stressz mentes napjai lennének, nem kellene egy „csecsemőre” vigyáznia. A csalódottságom
lassan terítette be a mellkasom, elfogott a rossz érzés, azonnal arra gondoltam
vége… nincs tovább, mikor kaptam egy
üzenetet.
Örülnék neki, ha kimerészkednél. Túl régóta vagy bezárva
a négy fal közé. Kérlek Baekhyun, gyere le a parkba, itt leszek a padon.
Hangosan fújtam ki
a levegőmet, ami bennem rekedt az üzenet olvasása közben, és próbáltam
lenyugtatni a hevesen kalapáló szívemet. Nem akartam kimenni, nem akartam, hogy
az emberek engem lessenek, hogy minden pillanatban úgy érezzem, valamelyik a hátam mögött lépked, és a
megfelelő pillanatra vár, hogy elkapjon, majd ismét kiélvezze a testem adta
jót. Féltem, ha csak arra gondoltam, hogy megint belesétálok egy csapdába
kirázott a hideg és még a hányinger is elkapott, szapora légzésem hirtelen ért.
Nem tudtam mit kéne tennem. Nem akartam, hogy ismét pánikrohamom legyen már
csak a gondolattól is, attól, hogy valaki a nagy, érdes tenyerét a derekamra
simítja, megragadja, majd erőszakosan húz magához. Így aztán próbáltam
befolyásolni és nagy lélegzetvétellel rendbe hozni mindent körülöttem. Erősen markoltam
az ágyam szélébe, míg lábujjaimmal görcsösen a szőnyegbe kapaszkodtam, remegő
valóm még engem is megijesztett.
„Meg kell találnod a célodat, Baekhyun”- visszhangzott a
fejemben Mr.Saem hangja, majd egy hatalmas nyelés után kinyitottam a szemeimet.
Megszédültem, de az egyenletes légzésemnek hála legyűrtem mindent, és megrázva
a fejemet felálltam, hogy aztán a szekrényemhez léphessek. Felvettem valami
normális ruhát, nem akartam túlzásba esni, felfedni a testem, mert féltem, hogy
ismét belebotlok valakibe. Bő póló, bő nadrág, papucs, na meg a fejemre is
húztam egy sapkát. A hajam borzalmas állapotban, zsíros és még
kócos is volt, de nem érdekelt. Zsebembe gyömöszöltem a tárcám, illetve a
telefonom is, amit az utóbbi időben csak Kyungsoo hívására használtam. Nem
akartam elmenni otthonról, hiába volt az egész egy kibaszott börtön, inkább ott
szenvedtem volna, mint mindenki előtt. Nem tudhattam mi vár rám kint, nem
akartam, hogy bárki is szemet vessen rám, utáltam az érintést, csak
Kyungsoo-tól tűrtem, mert tudtam, ő sosem bántana.
Ahogy kitettem a
lábam a betontömbből előkaptam a cigimet, –azt, amelyiket akkor is szívtam
mikor felkészültem a halálra- és szinte megváltásnak éreztem, ahogy a káros
füst lassan terjedt szét bennem. Sosem tudtam igazán miért szerettem ezt az
érzést, régen sem, és akkor sem. Akkor talán úgy éreztem legalább ennyivel
növelhetem az esélyt a végemnek, ha így lett volna nem kellett volna a célomat
keresnem.
Barátom gondolt rám
így nem kellett sokat sétálnom, hisz a park talán két utcányira volt, vele
szemben pedig egy játszótér foglalt helyet. Ujjaim közt a fehér rúd füstölgött,
míg én a két háztömb között lépegettem balra, majd jobbra. Egyik lábamról a
másikra tettem a súlyomat, kezdtem ideges lenni, a cigimet olyan gyorsan
szívtam, hogy mire észbe kaptam, már a második szálat nyomtam el. Ekkor toppant
be a kis zsákutcába Soo, rosszallóan rázta a fejét, majd elém lépve óvatosan
simított a derekamra, hogy aztán magához húzhasson. Elszorult torokkal,
bizsergő orral és fátyolos tekintettel húztam magamhoz őt. Szipogva szorítottam
össze a szemem, próbálkoztam, én tényleg próbáltam magam összeszedni, de az az utca
még azt is eszembe juttatta, ahogy Yifan a hatalmas tenyerét a hasamra
csúsztatta, majd a férfiasságával belém nyomult. Utáltam, tényleg legszívesebben feladtam volna, elegem volt ebből az
életnek nevezett valamiből.
- Semmi baj, nyugi… Lassan vedd a levegőt és nagyot.
Baekhyun. Kérlek, nyugodj meg! – nyomott egy óvatos puszit a halántékomra, míg
én könnycseppjeimet a pólójába engedtem. Remegő ujjaimmal kisimítottam a
hajamat a homlokomból, majd egy nagy lélegzet után megráztam, a fejem.
A homályba
burkolózó kép, eltűnt előlem, csak Kyungsoo volt, a barátom, aki segített
nekem. Bár a mellkasom még mindig feszített, a szívem pedig majd’ kiesett a
helyéről lassan barátomba kapaszkodva indultunk el a park felé. Lágy mosoly
húzódott az arcomra, mikor megláttam a gyerekeket, akik önfeledten kacarásztak,
játszottak, bárcsak sosem nőnénk fel, a gyerekkor olyan szabad, vidám olyan
fesztelen!
- Baek – szólított meg,
kissé elkalandozott a figyelmem, de ő fák árnyékába húzott. Rohadt meleg volt,
talán a harmincötöt is ütötte a hőmérő higany szála, de ki kellett jönnöm, még
saját magamnak sem vallottam be, de hiányzott a kinti világ. A madarak
csicsergése, a hűvös szellő, ami meglengette az pólómat, a Nap fénye.
- Van valaki, akit
szeretnék neked bemutatni! - ajkai szív alakú mosolyra húzódtak, szemei
felcsillantak én pedig kezdtem félni. Soo sosem volt az a kerítő féle, ráadásul
pont most akar valakit rám sózni?
Mikor a legszarabb nyaramat élem? Mikor megpróbáltam eldobni magamtól az élet
lehetőségét? Más harcol érte, mindent megtesz, hogy életben maradjon, én pedig
egy egyszerű mozdulattal feladtam volna mindent.
Válaszolni sem maradt időm, ismét elmosolyodott és fejével
a játszótér felé bökött. Lassan sétált felénk egy fiú, márkás ruháit csak úgy
vitte magával a kellemes nyári szellő, a kisfiú, akinek a kezét fogta rémesen
hasonlított a magasra. Miért érzem úgy, hogy amolyan deja vum van? Magas fickó,
gyerekkel, aranyos mosollyal, elragadó arccal. Mintha csak Yifan lépett volna
ki az emlékezeteimből, annyi különbséggel, hogy a hajszíne megváltozott.
A pici csak
mosolyogva szökdécselt az apja(?) után, akinek a haja szanaszét állt, a nap megcsillant
a sötét, kékes fürtjein, a bőre sötétebb volt, mint a kisfiúé. Tetszett, sajnos
ismét megtetszett valaki. aki ránézésre, olyan... félistennek tűnt. De ahogy
egyre közelebb lépkedett felénk én félni kezdtem tőle, hisz ő is biztos csak
egy bábunak fog tekinteni, érzelmek nélkül.
Észre sem vettem, hogy elénk érve mosolyogva üdvözölte
Soot, majd a kisfiú szinte rá ugrott a barátomra, nyálas puszikat nyomott az
arcára, én pedig kissé féltékenyen pillantottam a mosolygó párosukra. Wow…
szóval bemutatja a pasiját. Egy pillanatra megkönnyebbültem, hogy nem nekem
kell ezzel a pasival kezdenem valamit. Míg barátom a kisfiúval volt elfoglalva,
addig a magas felém fordult, felém nyújtotta a kezét, majd megszólalt.
- Jongin vagyok.
Ha te Jongin vagy, miért jutott eszembe Chanyeol? Ő is így kezdte,
bemutatkozott, játszottunk egy kicsit, aztán pedig olyanokat tett velem, amit a
mai napig szégyellek, ami kísért álmaimban.
- Byun Baek - fordítottam el a fejem és Sooékra néztem. Tudom
illetlen voltam, hisz nem fogadtam el a felém nyújtott jobbot, de képtelen
voltam arra, hogy érezzem ismét valaki érintését magamon.
- Valójában Baekhyun.
Byun Baekhyun, csak mostanában kissé félénk – Kyungsoo úgy mosolygott a magasra,
mintha ténylegesen lett volna köztük valami. - Taeoh, nem eszünk egy fagyit?
Addig hyungék kicsit beszélgetnek, megismerik egymást, tudod… mint a nagyok - borzolta össze a haját a kicsinek, majd kézen
ragadta és lentebb hajolva hozzá a gyereket a combjánál megtartva vette fel
ezek után pedig szinte elfutott vele.
Abban a pillanatban
akartam megsemmisülni. Itt hagyott egy idegennel, akiről minden eszembe jut
csak jó nem, hisz teljesen úgy éreztem, mintha Chanyeolt és Yifant ötvözték
volna, majd megkaptuk Jongint. Nem volt túl jó megérzésem, és még a mellkasom is
egyre nehezebb lett. Valaki lőjön le!
Valaki segítsen és rángasson el innen, nem akarok megint megszégyenülni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése