Sírva
nyomtam a fejem a párnámban, ujjaimmal lassan simogattam a saját vállam és elképzeltem,
hogy valaki törődik velem. Lassan, figyelmesen simogat, halkan kacagja el
magát, majd államnál fogva emeli meg arcom és egy lágy, törődő csókot nyom
ajkaimra. Tökéletes képeket kergettem magam előtt, képzelegtem, nem tudtam
aludni, azok után, hogy még a legjobb barátom is elfelejtett.
A képkockák csak úgy pörögtek előttem,
elhittem egy pillanatra, hogy kellek valakinek, majd rájöttem. Mindenkinek csak
azért kellenék, mert szép vagyok és van rajtam lyuk. Bár sosem vallottam magam
főnyereménynek, úgy tűnik, arra vagyok jó, hogy naivan beleszeressek az emberek
buta dolgaiba, aztán ők kihasználnak, eldobnak maguktól, én pedig pár napig
rosszul vagyok, ezek után ugyanúgy nem tanulva a hibámból keresek valakit, aki
ismétli a történteket.
Egy kellemesen -rémálom
nélkül- átaludt nap után úgy döntöttem feladom, nincs értelme ennek az
egésznek. Hisz miért éljek? Nyílván
azért, hogy mindenki használható tárgynak tekintsen, aki csak arra jó, hogy
elmondhassák ő is megvolt, hisz mindenki tudta milyen vagyok valójában.
Anyámék voltak azok az emberek a városban, akik azt sem tudták, a gyermekük
farokra bukik, nem tudták, hogy kétszer is olyan helyzetbe kerültem, ami
megkeserítette az életem hátralévő idejét, nem tudták, hogy az öngyilkosságot
fontolgatom. Honnan is tudták volna? Egy bazi nagy házban laktunk a város
gazdag negyedében, apám orvos volt, anyám asszisztens, egymást is alig látták a
rengeteg munka miatt, nemhogy még egy gyerekkel is bajlódni kelljen. Az egész
életemet egy elbaszott kastélyban
éltem le, cselédekkel, vigyázókkal és dadákkal, akik sosem szerettek úgy, mint
azt elvárja egy tíz, vagy tizenéves gyerek.
Mrs.Zu sosem vitt el
az állatkertbe, tizenhat éves koromban voltam először a vidámparkban is, mert
Kyungsootól azt kaptam születésnapomra. Ha ő nem lép bele az életembe még
mindig az öreglány vigyázna rám, ő öltöztetne, és minden egyes nap úgy néznék
k, mint egy fogyatékos.
Bár a dadák és a
vigyázók el lettek küldve a "cselédek" megmaradtak, valójában ők
voltak a családom. Az anyám, a
szakácsunk, Mrs.Shin néni, az apám, a karbantartó Mr.Yoo, a nővéremnek
tekintettem Minsat, aki a takarítónő volt az én emeletemen, a kertész pedig a
bölcs nagybáty szerepet töltötte be. Mindezt viszont magam után akartam hagyni,
csak mert elrontottam mindent a butaságommal.
Egy marék
fájdalomcsillapítóval mentem be a szobámba, míg a kezemben egy üveg pezsgőt
szorongattam. Nem tudtam elég lesz-e ahhoz, hogy mindent magam után hagyjak és
egy jobb, netán rosszabb helyre kerülve végre eltávozzak. Boldogság kúszott
nehéz mellkasomra, mikor eldurrantottam az italt, és nagy kortyokba öntöttem
magamba, valójában nem érdekelt az íze, nem érdekelt, hogy nem igazán bírom az
alkoholt, nem érdekelt akkor semmi,
csak azt akartam, hogy teljesen szétessen a világ körülöttem. Hogy a szüleim
rosszul érezzék magukat, hogy az a kín, ami végigjárta a testem, lelkem
mindennap, eltűnjön.
Lassan vettem be a
gyógyszereket, egyenként, képtelen lettem volna egyszerre bevenni mind a tizenvalahány
darabot. A télikabátomhoz érve remegő kezekkel nyúltam a zsebébe, majd
megragadva a cigimet, az ablakhoz vonszoltam egyre kábább valómat. Összefolyt
előttem a kép, de én cselekedtem, nem hagyhattam a véletlenre a dolgokat, ha
meg akartam halni nem volt elég a gyógyszer-alkohol kombó, ráadásul milyen
klisés lenne nem igaz? Kinyitottam a hatalmas, szürke keretes ablakot,
kilógattam a lábam és a füstölgő cigarettával, kissé kótyagosan ültem az
ablakban, alattam röpke három emelettel.
Fájt minden,
Chanyeol tettei, Yifan tettei, a saját naivságom, a szeretetéhes valóm, és
akkor végre úgy éreztem minden oké, nem számít senki, nem számítok senkinek, ahogy eddig sem. Nem kellett aggódnom a
másnapon, sem a jövő héten, sem semmin, mert, ahogy lehunytam a szemeimet átadtam
magam a sötétnek, ő törődött velem.
Lassan simította gusztustalan karjait bordáim fölé, szinte összeroppantott, de
én mosolyogva és boldogan kapaszkodtam meg belé. Nem akartam elengedni, annyira
kellemes volt, a forróság majd’ elöntötte a testemet, a fejem tetejétől egészen
a lábujjamig akartam még belőle, még többet, még tovább, de nem lehetett. Nem
tartott sokáig az állapot, az a boldogság, amely elkapta a testem. Hirtelen a gerincemen
végig szaladt a hideg, szinte áramütésként ért, majd kiszakadva a feketeségből
hallottam a saját szívem dobogását. A fájdalom, mely az elmúlt időben megkeserítette
a mindennapjaimat ismét belekúszott a mellkasomba, én pedig abban a pillanatban
éreztem úgy, hogy még erre sem vagyok képes. Még megölni sem tudom magam…
Egy hófehér,
klórszagú kórteremben tértem észhez. Azonnal köhögni kezdtem, olyannyira
rosszul voltam, hogy öklendezni kezdtem, hányni akartam, mindent kiadni
magamból, amit csak lehetett, de nem ment. Soo idegesen nézett rám egy
másodpercre, ujjaival az egyik széken dobolt, míg a másikkal épp a telefonját
nyomkodta. Olyan volt, mintha nem hallott volna engem, rám sem hederített, csak
a képernyőt bámulta, míg én zakatoló szívvel fordítottam felé a fejem. Sem
anyám, se apám nem volt bent, nem is érdekelte őket, mit teszek magammal, talán
még örültek is, hogy leszakad a nyakukból egy felesleges súly. Teljes mértékben
leszartak, ami miatt a lelkem olyan apróra zsugorodott akár egy homokszem.
- Ha még egyszer
ilyet csinálsz saját kezeimmel foglak megfojtani - lépett az ágy mellé egyetlen
barátom, nem tudtam mikor lépett mellém, mikor észlelte, hogy észnél vagyok,
mikor hívta a nővéreket, de ott volt mellettem és ez mindennél többet
jelentett. Én felzokogva markoltam felsőjébe és magamhoz húztam őt. Szükségem
volt rá, ő volt az egyetlen, aki tényleg figyelt rám, aki tudta, hogy milyen
vagyok valójában, aki ott volt mellettem, mindig.
Hogy mi történt
ezután? Nos, röpke két hétig bent tartottak a kórházban, mint kiderült Kyungsoo
épp időben jött át. Nem estem le az ablakból, ő húzott vissza a szobába, miatta
élek még, ő miatta szenvedtem, de nem hibáztattam. Csak megmentett egy életet, ami valójában már menthetetlen volt. Anyámék
csak elintéztek azzal, hogy feltűnési viszketegségem van, amiért a jólétben nem
tudok magammal mit kezdeni, bolondnak nevezett a saját apám, elhordott
mindennek, amiért képtelen vagyok egy normális tinédzser lenni. Mintha én
tehettem volna arról, hogy sosem neveltek, úgy mondott minden szót, akár egy király,
szinte köpködött, a hangjától megfagyott az ereimben a vér és csak remegve
bújtam a hófehér takaróm alá. Legszívesebben a kórházban maradtam volna, a
nővérkék kedvesek voltak velem, a pszichológus, akihez járni kezdtem mindig
mosolyogva fogadott, Soo gyakran eljött, na jó, valójában minden percét velem
töltötte, amit csak lehetett.
Olyan hamar eljött
az utolsó napom, hogy szinte elfelejtettem, miszerint ideje haza mennem… Szinte
jó barátként mosolyogtam a nővérekre, a recepciós fiúval összemosolyogtunk,
majd intve megköszönte az ismeretséget. Úgy tett mindenki, mintha nem láttuk
volna egymást soha többet, mintha ők csak egy illúzió részeként szerepeltek
volna, és mire visszajövök, nem fogadna itt senki.
Talán azt hitték ismét
megpróbálkozom az öngyilkossággal, és akkor sikerülni fog, de én nem
próbálkoztam. Nem akartam próbálkozni, szerettem volna beletörődni a saját
sorsomba, ahogy Mr.Saem is mondta. Mindenkinek más a fontos, mindenkinek más
céljai vannak az életben, nekem is meg
kell találnom a célomat!
Otthon… vagy inkább hívjam börtönnek?
Nem is éreztem magam biztonságban, ahogy beléptem a
szobámba, a mellkasomra ismét ólomsúlyú nehezék került. Alig emelkedett a
mellkasom, a torkom elszorult a látvány miatt, a földön heverő pezsgős üveg, a
félig elégett cigaretta és a plédem. Minden ott volt az ablakban, de én csak belemásztam
az ágyamba, fejemre húztam a takarómat, és álomba sírtam magam.
°**°**°
Üres voltam, nem
éreztem semmit, csak azon gondolkoztam, miért nem hagytak meghalni? Miért
kellett újra éleszteni? Kyungsoo miért jött be, miért húzott vissza, miért
akarja, hogy mellette maradjak? Annyi kérdésem volt, de egyetlen egyet sem
tettem fel, sem neki, sem senki másnak. Csak magamban morfondíroztam, úgy
éreztem mindenkinek könnyebb lenne, ha egy ilyen ember, mint én elpárologna a Földről.
Hol találnék egy olyan embert, aki elvonatkoztatna a múltamtól? Akit érdekelne
az, hogyan érzek, aki azért szeretne, mert van humorérzékem, nem pedig a testem
adta jót látná bennem? Ki lenne olyan emberséges, ki gondolná azt, hogy az életében a cél, én vagyok?
Az ajtóm lassan
csukódott, én pedig megdermedtem, egyszerűen nem mertem hátra pillantani, nem
akartam Minsara nézni. Az elmúlt napban itt járt, kitakarított, de úgy nézett
rám, mint egy elmebetegre, akitől félni kell. Apró simítást éreztem testemen, a
becéző szavak lágy dallammal párosítva jutottak el fülemig, a hideg kirázott
attól, hogy nem tudtam ki lehet az. Inkább összegömbölyödve próbáltam magam
összehúzni még kisebbre, hogy biztos ne vegyen észre, illetve próbáltam
visszafojtani a könnyeimet, melyek már csípték szemeimet.
- Ne bánts, kérlek -
ráztam a fejem. Hangom remegett, gyenge volt és rekedt a sok sírástól.
- Kyungsoo vagyok -
mászott be mellém az ágyba, majd derekamat átfogva húzott magához és a tarkómra
puszilt.
Elhitette velem, hogy fontos vagyok neki, szerinte van
értelme élnem, mellette kell lennem, mert a legjobb barátom volt. Rám számított,
bár nem én voltam a célja, úgy
éreztem Kyungsoo szeretete sosem fog elmúlni felém. Zakatoló szívvel
pillantottam hátra, majd bennem rekedt a levegő. Az ajkai oly’ annyira közel
voltak hozzám, könnyű szerrel csókolhattam volna meg, elhihettem volna, hogy
neki többet számítok, de ő megrázta a fejét.
Kyungsoo nem volt belém szerelmes, ő csak a legjobb barátot látta bennem,
én pedig hangosan sóhajtva fogtam meg kezét és bújtam bele az ölelésébe. A legjobb barátom volt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése