Ötödik emlékkép

   Kellemetlenül éreztem magam a légkörben, egyedül hagyott a legjobb barátom egy olyan emberrel, akiről nem tudtam semmit. Mi van, ha pánikrohamot kapok? Vagy ismét rosszul leszek, mint a zsákutcában? Úgy éreztem Kyungsoo nem akar nekem jót, ő is elpártolt mellőlem és most lett elege minden kis hülyeségemből. A vad elé dobott. Engem, egy gyáva senkit. Úgy éreztem meg kell szólalnom, kikívánkozott belőlem pár dolog, és nem maradhattunk x órát együtt úgy, hogy nem beszélünk. Elvégre kitudja, hogy a drága barátom mikor tolja vissza a fenekét, a kissráccal karöltve?

  - Hyungék? Azt hittem a fiad - döbbentem le, mikor felfogtam barátom szavait, majd leültem a közeli padra. Szinte reflexből húztam fel a lábaimat törökülésbe, és levettem a sapkát a fejemről, ezzel felfedtem az arcomat, amit eddig takartam. Mindig eltakartam magam, az ominózus eset óta, ha egyáltalán kimentem. Beesettnek éreztem az arcom, nem ápoltam már egy ideje, pedig a fürdőmben rengeteg krém, meg arcmaszk díszelgett, de június óta hozzá se nyúltam egyikhez sem. A fürdőbe csak akkor mentem be, ha már túl mocskosnak éreztem magam, vagy az öngyilkosságon gondolkoztam.

    - Dehogy, az öcsém. - kuncogta el magát, majd letette mellem a fenekét - Sokat mesélt rólad Soo az elmúlt hónapban, remélem nem vagy azért annyira antiszoc’, mint ahogy ő azt állítja! - Nem ért hozzám, egy jó fél métert hagyott köztünk, amiért hálás voltam. Bár nem éreztem magam jól, hisz a szívem kétségbe esetten dübörgött, ráadásul a szellő miatt megéreztem Jongin parfümét, ami olyan intenzív volt, hogy majd' leszédültem a padról, de tetszett. Ismét eszembe jutott valami. Valami rossz, amit próbáltam elfelejteni, de mindig volt valami, amiről eszembe jutott.

     Yifan illata csapott meg hirtelen, mire én összeszorítottam a szemem, körmeimet a padba vájtam és próbáltam szabályosan venni a levegőt. Éreztem, ahogy a fejem egyre nehezebb lesz, szemeim előtt egy halvány árny jelent meg, tejföl szőke haja a szemeibe hullott, ajkait beteges mosolyra húzta, majd végig nyalt alsó párnáján.

   - Minden rendben? – ajkait megmozdítva Jongin férfias, mégis aranyos és kissé kétségbe esett hangja csúszott ki, míg én értetlenül próbáltam feldolgozni a képet. Érintés a vállamon, a nyakamon, majd egy hatalmas mellkas, egyenletes szuszogás a fülemben. Remegő mivoltom meg akart halni, abban a pillanatban.

     - Baekhyun… kérlek, válaszolj, mi a baj?

    Ajkak érintése a homlokomon, forró sóhaj csúszott ki teljesen kicserepesedett párnáimon. Utáltam azt a pillanatot, minden erőmmel azon voltam, hogy a szemeimet végre kinyithassam és szétnézve rájöhessek Yifan nincs sehol.

   

   Jongin hatalmas tenyere simult az arcomra, édes pillantásokkal bombázott, szemeivel engem fürkészett, minden kis négyzet centiméteremet áttanulmányozta, hogy biztos rendben vagyok-e. Egyszer csak felkaptam a fejem, és elég nagy lendülettel szakadtam ki karjaiból, amivel megtartott, hogy nem essek le a padról a rosszullétem miatt. Ő utánam akart kapni, látta, hogy nem vagyok rendben, de a pillantásom, amit felé lövelltem megállította a mozdulataiban.

    - Nem akartam túl tolakodó lenni, ne haragudj rám. Csak segíteni szerettem volna. Minden rendben? Jobban vagy már? Miattam volt? Beteg vagy? – kérdésekkel bombázott, de én még mindig remegtem. Nem akartam elhinni, hogy hozzám ért, megfogta a vállamat, sőt még egy nyugtató puszit is kaptam a homlokomra, ami miatt valójában csak észbe kaptam. Jongin aranyos volt, láttam rajta, hogy ténylegesen szeretett volna nekem segíteni, szinte az aggódás csillant meg az íriszeiben.

   Nem válaszoltam egyetlen kérdésére sem, bólogattam egy keveset, majd homályosodni kezdett előttem a valóság. Nem értettem mi történik körülöttem. Jongin aranyos volt, tetszett nekem, és nem tett semmi olyat, ami miatt rosszul kellett volna magam éreznem. Segített, megnyugtatott, mégis felpiszkálta a sebeket a szívemen.

    Nem érdekelte, hogy óvatosan csordogáltak a könnyeim felhevült arcomon. Csak egy picit húzódott közelebb, hogy érezzem a jelenlétét, a támogatását, majd lassan kezdett el mesélni a családjáról.    Felém fordult, néha eldöntötte oldalra a fejét és megtámasztotta magát, ahogy kicsit felém dőlt.

  Felé pillantgattam és megállapítottam, hogy rettentő aranyosnak tűnt. Mintha egy kiskutya lett volna, akiért új gazdi jött, a szemeiben apró csillagok ékeskedtek, míg cseresznye színű ajkait nyalogatta.

    Egyetlen egy baj volt Jonginnal, túl pozitívnak tűnt és ez nem tetszett. Nem tudtam elképzelni, hogy együtt sétáljunk valahova, hogy őrültségeket csináljunk, nem illettünk össze, én teljesen más voltam akkor. A magába forduló kis egér, aki minden pillanatot úgy él túl, míg ő… ő egy mosoly bomba volt, aki szívesen segített az embereken, akinek a szívét oly’ nehéz összetörni, hisz mindenben lát valami jót.

   A délutánom Jongin megismerésével telt el, beszélt, de folyamatosan, míg én csak hallgattam őt, szépen, csendben, néha egy-egy bólintással, vagy hümmögéssel a tudtára adva, hogy értem, és valójában érdekel is az, amiket nagy beleéléssel taglal. Néha kissé elbambultam vastag rózsaszín ajkain, olyan felfoghatatlan érzés volt, mintha valami felhőn repkedtem volna, nem éreztem a fájdalmat, az élni nem akarást, csak Jonginra figyeltem, a lelket simogató hangjára, az édes mosolyára.

   Valójában megfogott, nem tudom mi, talán az, hogy olyan fesztelen volt, hogy nem kérdezősködött rólam, hogy csak saját magáról beszélt. Talán az, hogy segített rajtam. Segített elfelejteni arra a négy rövidnek tűnő órára, hogy én, én vagyok.

 

    Fél hétkor már elkezdett besötétedni és a kis energiaszívók is előkerültek, Soo lihegve futott elénk, hatalmas mosollyal az arcán, majd felkapva Taeoh-t megpörgette, és még egy puszit is nyomott a gyerek maszatos arcára.

   - Hyung – kiáltott fel a kicsi - szereted már Baekhyun hyungot? Ugye szerelmes vagy belé? Ott alhatsz nála, tényleg és még azt is megengedem, hogy megpuszild a száját, mint régen Jongdae hyungnak. Én majd haza megyek Kyungsoo hyunggal, remélem, nem leszel most már olyan szomorú és nem fogsz sírni többet! - a gyerek szavain ledöbbentem.

     Túl sok mindent mondott. Hirtelen el sem akartam hinni, miszerint az a Jongin sírt volna valaha is, akit én megismertem. Hisz egy teljesen pozitív személynek állította be magát, nem mondta, hogy volt már fiúval kapcsolata, és nem gondoltam volna, hogy a szerelmet keresi bennem. Pont bennem, akinek a belsője talán már rohad, akinek jelenleg senkire sincs szüksége csak a legjobb barátjára.

    Úgy éreztem hiába vonzódom hozzá, hiába keltette fel az érdeklődésemet, nem engedhetek be az életembe még egy olyan embert, aki csak azért marad majd mellettem, hogy vigyázzon rám. Nem támaszkodhatok rá is, nekem bőven elég Kyungsoo, ő is olyan, mintha már a testvérem lenne, mintha minden, amit teszek, nélküle nem menne.

   - Taeoh maradj már csendben - nevetett fel a báty, majd karjaiba zárta a kisfiút és nyomott egy puszit a hajába. Már régen nem egymás felé voltunk fordulva, talán akkor fordult előre, amikor felidézte maga előtt az egyik családi nyaralásukat. Az én talpaim is a betont súrolták, a sapkámat visszatettem a fejemre és az arcom is a barátom felé állt. Teljesen elutasító voltam. Nagy sóhajjal próbáltam rájönni Jongin hangja miért fészkelődött bele az agyamba, miért hallom a nevetését oly’ édesnek? Miért tetszik nekem annyira?

  - Tudod Taeoh, Baekhyun-sshi jelenleg még nagyon hideg velem szemben, ő nem olvad olyan gyorsan ki. Szóval lehetnél a hajszárító és besegíthetnél. – Gőzöm sincs honnan szedte ezeket a hasonlatokat, de egy apró mosoly suhant végig ajkaim szélén. Annyira aranyosnak láttam őket, a testvéri szeretet, ami ott húzódott kettejük között, a szeretet, mely’ szemmel látható volt. Vágytam arra, hogy engem is szeressenek. Hogy Jongin szeressen így.  

    Hangosan kacagtak fel a tesók, mire Soonak is örömet okoztak, kisebb görbület került az ő arcára is, majd felállva a padról barátom mellé lépkedtem enyhén sípoló füllel. Úgy éreztem nekem nincs itt keresni valóm, tökéletesen összeillenek Kyungsooval, régóta ismerik egymást a történetekből leszűrve, és talán a drága fekete barátomnak is jót tenne már egy olyan ember, aki megmutatja neki a szerelem szép dolgait. Legalább ő legyen boldog, ha már én szenvedek.

    - Köszönöm, hogy lefoglaltál, meséltél és nem kérdeztél Jongin, majd még remélem, beszélünk - intettem neki, majd megragadtam Soo felsőjét és magam után kezdtem el rángatni. Éreztem, hogy még maradni akart. Őszintén én is, de hirtelen annyira jól éreztem magam, hogy kétségbe estem. Én ezt nem érdemlem meg, nem érezhetem magam így, annyi bűn után.

Negyedik emlékkép

      Július végén járhattunk, az időjárás borzalmasan meleg volt, mindennap csak az ágyamban fekve vártam Kyungsoo-t, aki mindig mellettem volt, ha ráért. Filmeket néztünk, fagyit ettünk és próbált felvidítani, kisebb-nagyobb sikerrel. Valójában sosem éreztem még magam olyan jól, mint azokban a hetekben, úgy gondoltam valakinek tényleg érek valamit, és kellek. Neki, a cselédeknek, a világnak... 

    Kétnaponta nálunk aludt, ha ez nem így lett volna, talán ismét a kórházban lyukadok ki és hallgathattam volna anyámék ócsárolását, illetve barátom magyarázatát miért kell élnem. Az megkönnyítette a napjaimat, hogy a pszichológus eljött hozzánk, leültünk az étkezőben és nyíltan, kellemes környezetben mesélhettem neki az érzéseimről, szorongásaimról és a kellemetlen gondolatokról, amik beleférkőztek a kobakomba. Oly’ annyira megnyíltam Mr.Saem-nek, hogy képes voltam néha elsírni magam, ő pedig mindig segített. Tudom, hogy nem sikerült soha sem tovább lépnem, hiába jött minden héten, mindig ugyanaz az átkozottul kínos légkör fogadta, akárcsak egy héttel előtte. Felhúzott lábakkal néztem az ölemben pihenő kezemet, körmömmel a bal hüvelykujjamon lévő anyajegyet piszkáltam, és csak hallgattam a doki magyarázását az életről. Saem szerint talpra kell állnom, és mint már említettem megtalálnom a célomat az életben. Próbáltam megfogadni a tanácsát, én tényleg minden erőmmel azon voltam, hogy keressek valakit, de féltem megtenni az első lépést, és ha egész hátralévő időben a szobámban rohadok, nem is fogok találni semmit.

   Kettőt ütött az óra én pedig furcsán éreztem magam, Kyungsoo nem jött, nem írt és életjelet sem adott magáról. Talán talált magának valakit, aki fontosabb nálam, akit szereti, és nem csak szenved mellette? Talán nélkülem neki is sokkal boldogabb és stressz mentes napjai lennének, nem kellene egy „csecsemőre” vigyáznia. A csalódottságom lassan terítette be a mellkasom, elfogott a rossz érzés, azonnal arra gondoltam vége… nincs tovább, mikor kaptam egy üzenetet.

 Örülnék neki, ha kimerészkednél. Túl régóta vagy bezárva a négy fal közé. Kérlek Baekhyun, gyere le a parkba, itt leszek a padon.

   Hangosan fújtam ki a levegőmet, ami bennem rekedt az üzenet olvasása közben, és próbáltam lenyugtatni a hevesen kalapáló szívemet. Nem akartam kimenni, nem akartam, hogy az emberek engem lessenek, hogy minden pillanatban úgy érezzem, valamelyik a hátam mögött lépked, és a megfelelő pillanatra vár, hogy elkapjon, majd ismét kiélvezze a testem adta jót. Féltem, ha csak arra gondoltam, hogy megint belesétálok egy csapdába kirázott a hideg és még a hányinger is elkapott, szapora légzésem hirtelen ért. Nem tudtam mit kéne tennem. Nem akartam, hogy ismét pánikrohamom legyen már csak a gondolattól is, attól, hogy valaki a nagy, érdes tenyerét a derekamra simítja, megragadja, majd erőszakosan húz magához. Így aztán próbáltam befolyásolni és nagy lélegzetvétellel rendbe hozni mindent körülöttem. Erősen markoltam az ágyam szélébe, míg lábujjaimmal görcsösen a szőnyegbe kapaszkodtam, remegő valóm még engem is megijesztett. 

   „Meg kell találnod a célodat, Baekhyun”- visszhangzott a fejemben Mr.Saem hangja, majd egy hatalmas nyelés után kinyitottam a szemeimet. Megszédültem, de az egyenletes légzésemnek hála legyűrtem mindent, és megrázva a fejemet felálltam, hogy aztán a szekrényemhez léphessek. Felvettem valami normális ruhát, nem akartam túlzásba esni, felfedni a testem, mert féltem, hogy ismét belebotlok valakibe. Bő póló, bő nadrág, papucs, na meg a fejemre is húztam egy sapkát. A hajam borzalmas állapotban, zsíros és még kócos is volt, de nem érdekelt. Zsebembe gyömöszöltem a tárcám, illetve a telefonom is, amit az utóbbi időben csak Kyungsoo hívására használtam. Nem akartam elmenni otthonról, hiába volt az egész egy kibaszott börtön, inkább ott szenvedtem volna, mint mindenki előtt. Nem tudhattam mi vár rám kint, nem akartam, hogy bárki is szemet vessen rám, utáltam az érintést, csak Kyungsoo-tól tűrtem, mert tudtam, ő sosem bántana.

  Ahogy kitettem a lábam a betontömbből előkaptam a cigimet, –azt, amelyiket akkor is szívtam mikor felkészültem a halálra- és szinte megváltásnak éreztem, ahogy a káros füst lassan terjedt szét bennem. Sosem tudtam igazán miért szerettem ezt az érzést, régen sem, és akkor sem. Akkor talán úgy éreztem legalább ennyivel növelhetem az esélyt a végemnek, ha így lett volna nem kellett volna a célomat keresnem.

  Barátom gondolt rám így nem kellett sokat sétálnom, hisz a park talán két utcányira volt, vele szemben pedig egy játszótér foglalt helyet. Ujjaim közt a fehér rúd füstölgött, míg én a két háztömb között lépegettem balra, majd jobbra. Egyik lábamról a másikra tettem a súlyomat, kezdtem ideges lenni, a cigimet olyan gyorsan szívtam, hogy mire észbe kaptam, már a második szálat nyomtam el. Ekkor toppant be a kis zsákutcába Soo, rosszallóan rázta a fejét, majd elém lépve óvatosan simított a derekamra, hogy aztán magához húzhasson. Elszorult torokkal, bizsergő orral és fátyolos tekintettel húztam magamhoz őt. Szipogva szorítottam össze a szemem, próbálkoztam, én tényleg próbáltam magam összeszedni, de az az utca még azt is eszembe juttatta, ahogy Yifan a hatalmas tenyerét a hasamra csúsztatta, majd a férfiasságával belém nyomult. Utáltam, tényleg legszívesebben feladtam volna, elegem volt ebből az életnek nevezett valamiből.

   - Semmi baj, nyugi… Lassan vedd a levegőt és nagyot. Baekhyun. Kérlek, nyugodj meg! – nyomott egy óvatos puszit a halántékomra, míg én könnycseppjeimet a pólójába engedtem. Remegő ujjaimmal kisimítottam a hajamat a homlokomból, majd egy nagy lélegzet után megráztam, a fejem.

  A homályba burkolózó kép, eltűnt előlem, csak Kyungsoo volt, a barátom, aki segített nekem. Bár a mellkasom még mindig feszített, a szívem pedig majd’ kiesett a helyéről lassan barátomba kapaszkodva indultunk el a park felé. Lágy mosoly húzódott az arcomra, mikor megláttam a gyerekeket, akik önfeledten kacarásztak, játszottak, bárcsak sosem nőnénk fel, a gyerekkor olyan szabad, vidám olyan fesztelen!

 - Baek – szólított meg, kissé elkalandozott a figyelmem, de ő fák árnyékába húzott. Rohadt meleg volt, talán a harmincötöt is ütötte a hőmérő higany szála, de ki kellett jönnöm, még saját magamnak sem vallottam be, de hiányzott a kinti világ. A madarak csicsergése, a hűvös szellő, ami meglengette az pólómat, a Nap fénye.

 - Van valaki, akit szeretnék neked bemutatni! - ajkai szív alakú mosolyra húzódtak, szemei felcsillantak én pedig kezdtem félni. Soo sosem volt az a kerítő féle, ráadásul pont most akar valakit rám sózni? Mikor a legszarabb nyaramat élem? Mikor megpróbáltam eldobni magamtól az élet lehetőségét? Más harcol érte, mindent megtesz, hogy életben maradjon, én pedig egy egyszerű mozdulattal feladtam volna mindent.   

   Válaszolni sem maradt időm, ismét elmosolyodott és fejével a játszótér felé bökött. Lassan sétált felénk egy fiú, márkás ruháit csak úgy vitte magával a kellemes nyári szellő, a kisfiú, akinek a kezét fogta rémesen hasonlított a magasra. Miért érzem úgy, hogy amolyan deja vum van? Magas fickó, gyerekkel, aranyos mosollyal, elragadó arccal. Mintha csak Yifan lépett volna ki az emlékezeteimből, annyi különbséggel, hogy a hajszíne megváltozott.

    A pici csak mosolyogva szökdécselt az apja(?) után, akinek a haja szanaszét állt, a nap megcsillant a sötét, kékes fürtjein, a bőre sötétebb volt, mint a kisfiúé. Tetszett, sajnos ismét megtetszett valaki. aki ránézésre, olyan... félistennek tűnt. De ahogy egyre közelebb lépkedett felénk én félni kezdtem tőle, hisz ő is biztos csak egy bábunak fog tekinteni, érzelmek nélkül.

Észre sem vettem, hogy elénk érve mosolyogva üdvözölte Soot, majd a kisfiú szinte rá ugrott a barátomra, nyálas puszikat nyomott az arcára, én pedig kissé féltékenyen pillantottam a mosolygó párosukra. Wow… szóval bemutatja a pasiját. Egy pillanatra megkönnyebbültem, hogy nem nekem kell ezzel a pasival kezdenem valamit. Míg barátom a kisfiúval volt elfoglalva, addig a magas felém fordult, felém nyújtotta a kezét, majd megszólalt.

   - Jongin vagyok.

   Ha te Jongin vagy, miért jutott eszembe Chanyeol? Ő is így kezdte, bemutatkozott, játszottunk egy kicsit, aztán pedig olyanokat tett velem, amit a mai napig szégyellek, ami kísért álmaimban.

   - Byun Baek - fordítottam el a fejem és Sooékra néztem. Tudom illetlen voltam, hisz nem fogadtam el a felém nyújtott jobbot, de képtelen voltam arra, hogy érezzem ismét valaki érintését magamon.

 - Valójában Baekhyun. Byun Baekhyun, csak mostanában kissé félénk – Kyungsoo úgy mosolygott a magasra, mintha ténylegesen lett volna köztük valami. - Taeoh, nem eszünk egy fagyit? Addig hyungék kicsit beszélgetnek, megismerik egymást, tudod… mint a nagyok  - borzolta össze a haját a kicsinek, majd kézen ragadta és lentebb hajolva hozzá a gyereket a combjánál megtartva vette fel ezek után pedig szinte elfutott vele.

  Abban a pillanatban akartam megsemmisülni. Itt hagyott egy idegennel, akiről minden eszembe jut csak jó nem, hisz teljesen úgy éreztem, mintha Chanyeolt és Yifant ötvözték volna, majd megkaptuk Jongint. Nem volt túl jó megérzésem, és még a mellkasom is egyre nehezebb lett. Valaki lőjön le! Valaki segítsen és rángasson el innen, nem akarok megint megszégyenülni!

Harmadik emlékkép

     Sírva nyomtam a fejem a párnámban, ujjaimmal lassan simogattam a saját vállam és elképzeltem, hogy valaki törődik velem. Lassan, figyelmesen simogat, halkan kacagja el magát, majd államnál fogva emeli meg arcom és egy lágy, törődő csókot nyom ajkaimra. Tökéletes képeket kergettem magam előtt, képzelegtem, nem tudtam aludni, azok után, hogy még a legjobb barátom is elfelejtett. 

   A képkockák csak úgy pörögtek előttem, elhittem egy pillanatra, hogy kellek valakinek, majd rájöttem. Mindenkinek csak azért kellenék, mert szép vagyok és van rajtam lyuk. Bár sosem vallottam magam főnyereménynek, úgy tűnik, arra vagyok jó, hogy naivan beleszeressek az emberek buta dolgaiba, aztán ők kihasználnak, eldobnak maguktól, én pedig pár napig rosszul vagyok, ezek után ugyanúgy nem tanulva a hibámból keresek valakit, aki ismétli a történteket.

     Egy kellemesen -rémálom nélkül- átaludt nap után úgy döntöttem feladom, nincs értelme ennek az egésznek. Hisz miért éljek? Nyílván azért, hogy mindenki használható tárgynak tekintsen, aki csak arra jó, hogy elmondhassák ő is megvolt, hisz mindenki tudta milyen vagyok valójában. Anyámék voltak azok az emberek a városban, akik azt sem tudták, a gyermekük farokra bukik, nem tudták, hogy kétszer is olyan helyzetbe kerültem, ami megkeserítette az életem hátralévő idejét, nem tudták, hogy az öngyilkosságot fontolgatom. Honnan is tudták volna? Egy bazi nagy házban laktunk a város gazdag negyedében, apám orvos volt, anyám asszisztens, egymást is alig látták a rengeteg munka miatt, nemhogy még egy gyerekkel is bajlódni kelljen. Az egész életemet egy elbaszott kastélyban éltem le, cselédekkel, vigyázókkal és dadákkal, akik sosem szerettek úgy, mint azt elvárja egy tíz, vagy tizenéves gyerek.

    Mrs.Zu sosem vitt el az állatkertbe, tizenhat éves koromban voltam először a vidámparkban is, mert Kyungsootól azt kaptam születésnapomra. Ha ő nem lép bele az életembe még mindig az öreglány vigyázna rám, ő öltöztetne, és minden egyes nap úgy néznék k, mint egy fogyatékos.

     Bár a dadák és a vigyázók el lettek küldve a "cselédek" megmaradtak, valójában ők voltak a családom. Az anyám, a szakácsunk, Mrs.Shin néni, az apám, a karbantartó Mr.Yoo, a nővéremnek tekintettem Minsat, aki a takarítónő volt az én emeletemen, a kertész pedig a bölcs nagybáty szerepet töltötte be. Mindezt viszont magam után akartam hagyni, csak mert elrontottam mindent a butaságommal.

    Egy marék fájdalomcsillapítóval mentem be a szobámba, míg a kezemben egy üveg pezsgőt szorongattam. Nem tudtam elég lesz-e ahhoz, hogy mindent magam után hagyjak és egy jobb, netán rosszabb helyre kerülve végre eltávozzak. Boldogság kúszott nehéz mellkasomra, mikor eldurrantottam az italt, és nagy kortyokba öntöttem magamba, valójában nem érdekelt az íze, nem érdekelt, hogy nem igazán bírom az alkoholt, nem érdekelt akkor semmi, csak azt akartam, hogy teljesen szétessen a világ körülöttem. Hogy a szüleim rosszul érezzék magukat, hogy az a kín, ami végigjárta a testem, lelkem mindennap, eltűnjön.

   Lassan vettem be a gyógyszereket, egyenként, képtelen lettem volna egyszerre bevenni mind a tizenvalahány darabot. A télikabátomhoz érve remegő kezekkel nyúltam a zsebébe, majd megragadva a cigimet, az ablakhoz vonszoltam egyre kábább valómat. Összefolyt előttem a kép, de én cselekedtem, nem hagyhattam a véletlenre a dolgokat, ha meg akartam halni nem volt elég a gyógyszer-alkohol kombó, ráadásul milyen klisés lenne nem igaz? Kinyitottam a hatalmas, szürke keretes ablakot, kilógattam a lábam és a füstölgő cigarettával, kissé kótyagosan ültem az ablakban, alattam röpke három emelettel.

    Fájt minden, Chanyeol tettei, Yifan tettei, a saját naivságom, a szeretetéhes valóm, és akkor végre úgy éreztem minden oké, nem számít senki, nem számítok senkinek, ahogy eddig sem. Nem kellett aggódnom a másnapon, sem a jövő héten, sem semmin, mert, ahogy lehunytam a szemeimet átadtam magam a sötétnek, ő törődött velem. Lassan simította gusztustalan karjait bordáim fölé, szinte összeroppantott, de én mosolyogva és boldogan kapaszkodtam meg belé. Nem akartam elengedni, annyira kellemes volt, a forróság majd’ elöntötte a testemet, a fejem tetejétől egészen a lábujjamig akartam még belőle, még többet, még tovább, de nem lehetett. Nem tartott sokáig az állapot, az a boldogság, amely elkapta a testem. Hirtelen a gerincemen végig szaladt a hideg, szinte áramütésként ért, majd kiszakadva a feketeségből hallottam a saját szívem dobogását. A fájdalom, mely az elmúlt időben megkeserítette a mindennapjaimat ismét belekúszott a mellkasomba, én pedig abban a pillanatban éreztem úgy, hogy még erre sem vagyok képes. Még megölni sem tudom magam…

    Egy hófehér, klórszagú kórteremben tértem észhez. Azonnal köhögni kezdtem, olyannyira rosszul voltam, hogy öklendezni kezdtem, hányni akartam, mindent kiadni magamból, amit csak lehetett, de nem ment. Soo idegesen nézett rám egy másodpercre, ujjaival az egyik széken dobolt, míg a másikkal épp a telefonját nyomkodta. Olyan volt, mintha nem hallott volna engem, rám sem hederített, csak a képernyőt bámulta, míg én zakatoló szívvel fordítottam felé a fejem. Sem anyám, se apám nem volt bent, nem is érdekelte őket, mit teszek magammal, talán még örültek is, hogy leszakad a nyakukból egy felesleges súly. Teljes mértékben leszartak, ami miatt a lelkem olyan apróra zsugorodott akár egy homokszem.

   - Ha még egyszer ilyet csinálsz saját kezeimmel foglak megfojtani - lépett az ágy mellé egyetlen barátom, nem tudtam mikor lépett mellém, mikor észlelte, hogy észnél vagyok, mikor hívta a nővéreket, de ott volt mellettem és ez mindennél többet jelentett. Én felzokogva markoltam felsőjébe és magamhoz húztam őt. Szükségem volt rá, ő volt az egyetlen, aki tényleg figyelt rám, aki tudta, hogy milyen vagyok valójában, aki ott volt mellettem, mindig.

   Hogy mi történt ezután? Nos, röpke két hétig bent tartottak a kórházban, mint kiderült Kyungsoo épp időben jött át. Nem estem le az ablakból, ő húzott vissza a szobába, miatta élek még, ő miatta szenvedtem, de nem hibáztattam. Csak megmentett egy életet, ami valójában már menthetetlen volt. Anyámék csak elintéztek azzal, hogy feltűnési viszketegségem van, amiért a jólétben nem tudok magammal mit kezdeni, bolondnak nevezett a saját apám, elhordott mindennek, amiért képtelen vagyok egy normális tinédzser lenni. Mintha én tehettem volna arról, hogy sosem neveltek, úgy mondott minden szót, akár egy király, szinte köpködött, a hangjától megfagyott az ereimben a vér és csak remegve bújtam a hófehér takaróm alá. Legszívesebben a kórházban maradtam volna, a nővérkék kedvesek voltak velem, a pszichológus, akihez járni kezdtem mindig mosolyogva fogadott, Soo gyakran eljött, na jó, valójában minden percét velem töltötte, amit csak lehetett.

   Olyan hamar eljött az utolsó napom, hogy szinte elfelejtettem, miszerint ideje haza mennem… Szinte jó barátként mosolyogtam a nővérekre, a recepciós fiúval összemosolyogtunk, majd intve megköszönte az ismeretséget. Úgy tett mindenki, mintha nem láttuk volna egymást soha többet, mintha ők csak egy illúzió részeként szerepeltek volna, és mire visszajövök, nem fogadna itt senki.

   Talán azt hitték ismét megpróbálkozom az öngyilkossággal, és akkor sikerülni fog, de én nem próbálkoztam. Nem akartam próbálkozni, szerettem volna beletörődni a saját sorsomba, ahogy Mr.Saem is mondta. Mindenkinek más a fontos, mindenkinek más céljai vannak az életben, nekem is meg kell találnom a célomat!

   Otthon… vagy inkább hívjam börtönnek?

   Nem is éreztem magam biztonságban, ahogy beléptem a szobámba, a mellkasomra ismét ólomsúlyú nehezék került. Alig emelkedett a mellkasom, a torkom elszorult a látvány miatt, a földön heverő pezsgős üveg, a félig elégett cigaretta és a plédem. Minden ott volt az ablakban, de én csak belemásztam az ágyamba, fejemre húztam a takarómat, és álomba sírtam magam.

°**°**°

   Üres voltam, nem éreztem semmit, csak azon gondolkoztam, miért nem hagytak meghalni? Miért kellett újra éleszteni? Kyungsoo miért jött be, miért húzott vissza, miért akarja, hogy mellette maradjak? Annyi kérdésem volt, de egyetlen egyet sem tettem fel, sem neki, sem senki másnak. Csak magamban morfondíroztam, úgy éreztem mindenkinek könnyebb lenne, ha egy ilyen ember, mint én elpárologna a Földről. Hol találnék egy olyan embert, aki elvonatkoztatna a múltamtól? Akit érdekelne az, hogyan érzek, aki azért szeretne, mert van humorérzékem, nem pedig a testem adta jót látná bennem? Ki lenne olyan emberséges, ki gondolná azt, hogy az életében a cél, én vagyok?

   Az ajtóm lassan csukódott, én pedig megdermedtem, egyszerűen nem mertem hátra pillantani, nem akartam Minsara nézni. Az elmúlt napban itt járt, kitakarított, de úgy nézett rám, mint egy elmebetegre, akitől félni kell. Apró simítást éreztem testemen, a becéző szavak lágy dallammal párosítva jutottak el fülemig, a hideg kirázott attól, hogy nem tudtam ki lehet az. Inkább összegömbölyödve próbáltam magam összehúzni még kisebbre, hogy biztos ne vegyen észre, illetve próbáltam visszafojtani a könnyeimet, melyek már csípték szemeimet.

  - Ne bánts, kérlek - ráztam a fejem. Hangom remegett, gyenge volt és rekedt a sok sírástól.

  - Kyungsoo vagyok - mászott be mellém az ágyba, majd derekamat átfogva húzott magához és a tarkómra puszilt.

   Elhitette velem, hogy fontos vagyok neki, szerinte van értelme élnem, mellette kell lennem, mert a legjobb barátom volt. Rám számított, bár nem én voltam a célja, úgy éreztem Kyungsoo szeretete sosem fog elmúlni felém. Zakatoló szívvel pillantottam hátra, majd bennem rekedt a levegő. Az ajkai oly’ annyira közel voltak hozzám, könnyű szerrel csókolhattam volna meg, elhihettem volna, hogy neki többet számítok, de ő megrázta a fejét. Kyungsoo nem volt belém szerelmes, ő csak a legjobb barátot látta bennem, én pedig hangosan sóhajtva fogtam meg kezét és bújtam bele az ölelésébe. A legjobb barátom volt!

Második emlékkép

    Két hét, azaz tizennégy nap telt el azóta, hogy Chanyeol tönkretette az életemet. Ez alatt a pár nap alatt ki sem mozdultam otthonról. Nem mentem be a suliba, az évzárón sem jelentem meg. Egyszerűen képtelen lettem volna úgy elindulni, hogy ne nézzek minden pillanatban a hátam mögé. Féltem, hogy megtalál, letámad és ismét kénye-kedve szerint játszadozik a testemmel, lelkemmel. Alig ettem, undorodtam magamtól, mikor a zuhanyzóba álltam, és végig néztem a még akkor foltos bőrömön általában kiadtam a gyomrom tartalmát, vagy ledugtam az ujjam. Ezzel akartam valahogy segíteni a halálomat, hisz rengeteget gondolkoztam ezen. Minden pillanatban benne volt a fejemben a gondolat, ahogy összeszorított fogakkal, gyorsan végig húzom a pengét a csuklómon, majd a combomon is. De mindig mikor próbálkoztam, rájöttem, hogy túl fájdalmas halál lenne, a vérem látványát sem bírtam és az a csípő érzés, illetve az a fájdalom, amikor a kötszert megpróbálom kiszedni a nyílt sebből. Nem akartam. Aztán egyszer azt álmodtam, hogy a függönyöm tartójára kötöttem egy erősebb madzagot, felálltam a székre, a hurkot szépen a nyakamba illesztettem, majd egy hosszadalmas levegő vétel után kibillentettem magam alól a széket. Zakatoló szívvel, heves lélegzéssel, és fájdalmas nyakizommal keltem fel, szinte mindenegyes éjszaka.

    Kyungsoo mindennap meglátogatott, nem engedte, hogy bármi hülyeséget is csináljak, ha nem ettem meg a szeme láttára egy szendvicset képes volt erőszakkal a számba nyomni a falatokat. Nem ettem rendesen, ráadásul este ki is hánytam mindent, vagy önszántamból, vagy csak úgy jött az inger. Csokival halmozott el, amit szívesen fogyasztottam el, talán azért nem fogytam, talán azért volt energiám felkelni, talán pont az a kibaszott csoki tehetett arról, hogy még mindig szenvedtem, és nem haltam meg. Marcangolt a bűntudat, mikor a vécécsésze felett görnyedtem, mikor azt hazudtam Kyungsoonak, hogy jelenleg úgy érzem, rendben vagyok, mikor kinyitottam a szememet és akkor is mikor levegőt vettem. Úgy éreztem nem szabad élnem, nem szabad szégyent hoznom a családomra.

 

    Június 29-e, ez volt az a nap, mikor ismét elkövettem egy nagy hibát az életemben, méghozzá azt, hogy kimozdultam otthonról. Kyungsoo barátom elrángatott a moziba, de szó szerint. Az ágyamban feküdtem, épp az Öngyilkosok Szobáját néztem a laptopomon, mikor a fekete hajú beállított hozzám. Nem is mondott először semmit, csak a szekrényemhez lépett, kivett belőle egy szaggatott, fekete, cső farmert, egy nagy fehér pólót, illetve egy boka zoknit. Levette rólam a vékony takarómat, majd rám parancsolt, hogy vegyem le a pizsamámat. Én csak értetlenül néztem rá, hisz nem tudtam mit akar, miért kell felöltöznöm, mikor nagyon jól elvagyok én az ágyamban a filmemmel. Nem érdekelte a kérdő pillantásom, kitért előle, felvettem a kikészített ruhadarabokat, majd a hajamba túrva értetlenkedni kezdtem. Egyszerűen képtelen voltam megérteni Chanyeolt, mit látott bennem, honnan tudta, hogy könnyen kihasználható vagyok? Miért tetszett neki a nyeszlett testem, miért kívánt meg? Miért volt oly’ durva?

   - Áh végre!  - mosolyogva lépett be a szobámba a fekete, a kezembe nyomott egy fekete szatyrot, –amiben leginkább nassolni való volt- és az éjjeliszekrényemhez lépett. Úgy tette el a telefonomat és a többi személyes dolgomat, mintha csak az övé lett volna. Megfogta a csuklómat, kivezetett a lakásból, bezárta az ajtót és teljesen maga mellé szorítva sétáltunk el egészen a moziig. Furcsán éreztem magam, nem féltem. Kyungsoo ott volt mellettem, beszélgettünk, és olyan szorosan fogta az ujjaimat közre az övével, hogy szinte bizseregtem tőle, szerettem Soot, de nem akartam elhinni, hogy ennyire fontos vagyok neki.  

   Valami akció filmet néztünk meg, bár én nem is figyeltem rá, helyette a popcornt és a gumicukrot tömtem magamba. A kólám a legnagyobb volt, de így is hamar elfogyott, aminek nem örültem, és ahogy észrevettem a barátom sem, mert miután én kiürítettem a poharamat az övét ittam.

A film vége után úgy döntöttünk elmegyünk fagyizni, Soo magyarázott valamit a filmről, mikor én megtorpantam, egy cukrászda előtt, ahol kisebb sor állt. Be akartam állni, hogy aztán Kyungsootól kierőszakoljak három gombócot, de kimagaslott ő, a második ember, aki csak még inkább a lelkembe taposott, aki úgy tett, ahogy egy naiv, buta fiúval kell.

  Félve léptem mellé és guggoltam le a kislányhoz, hogy megsimogatva az arcát elmondhassam milyen gyönyörű. Bárcsak Kyungsoo látta volna előre, mi fog történni! Megállíthatott volna, elmondhatta volna, hogy ne legyek hülye, ne lépjek bele megint abba a csapdába, amibe nem rég, de Soo nem volt előre látó, ahogy én sem.

  - Oh, ne haragudj, de a kislányodnak gyönyörű arca van - kipirulva léptem hozzá közelebb, mire megcsapott a parfümje. Bódító volt, ebbe az illatba szerettem bele, ami tőle származott, kínosan kacagott fel, majd a tarkójára simított. Annyira helyes volt, az az arc, a markáns vonások, annyira megtetszett, képtelen voltam levenni a szemeimet róla.

  - Nem a lányom. A nővéremé, még csak húsz vagyok - lépett közelebb a fagyis pulthoz, majd kikért három gömböt.

  Egyet a kislánynak adott, egyet pedig nekem. Felcsillant a szemem, és szégyenlősen hajoltam meg előtte.

   Yifan -mert így hívták- csodás embernek tűnt, az utcán már a második randinkon megfogta a kezem, átölelte a derekam és úgy tudatta az emberekkel, hogy együtt vagyunk. És én elhittem, hogy számítok neki valamit! Elhittem, mert egy idióta vagyok.

   Július eleje, talán harmadika lehetett. Egy nagyobb sétára indultunk a városban, rengeteg kisebb utca mellett haladtunk el, ami annyira nem tetszett, de azt mondta bízzak meg benne, nem lesz semmi baj. Én megtettem, vakon megbíztam egy undorító személyben, aki talán csakis arra játszott, hogy megszégyenítsen az egész világ előtt. Fel sem fogtam mi történik csak akkor mikor erősen markolt a vállamba, majd a falhoz lökött. Kiéhezve kapott ajkaimra, mire én lefagytam. Byun Baekhyun nem tudta ellökni magától azt az embert, aki újra összetörte őt, elvégre minek is? Engedjük meg, hogy minden jött-ment homokos megdugja és otthagyja őt egy egyetlen, viszláttal.

 

   Remegő ujjakkal húztam fel a bokszerem, majd az övemmel babráltam. Yifan segített, felöltöztetett, kielégült vigyorral az ajkai szegletében húzott magához, fejét a nyakamba temette, míg nekem minden porcikám tiltakozott. Remegtem a karjai között és nem azért, mert annyira jól esett. Úgy szerettem volna, ha minden mocskos érintése előtt leütött volna. Talán jobban éreztem volna magam utána, felkelek és csak a nyomokat találom magamon, ami arra utal, hogy megerőszakolt. Megsimogatta a hajam, lágyan csókolt ajkaimra, majd ujjainkat összefűzve kísért haza. Nem akartam, hogy megtudja hol lakom, féltem, hogy ezek után zaklatni kezd majd, hogy visszajár ide és minden alkalmat kihasználva belém rúg egyet.

   - Köszönöm - ölelt át, megmarkolta a fájó fenekem és elment. Mint, aki jól végezte dolgát.

   Sírva álltam be a zuhany alá, hogy lemossam magamról az érintéseit, terpesztettem és próbáltam magamból eltüntetni az élvezetét. A Yifannal való kapcsolatom megszakadt, ő nem keresett én pedig nem voltam hajlandó érdeklődni utána, hisz már megtette, azt, amit szeretett volna. Miért löktem volna magam még inkább bele a kihasználható, buta kisfiú szerepébe? Annyi eszem még volt, hogy nem teszem magam tökre még inkább.

    Két napig feküdtem az ágyamban, és próbáltam rájönni, mire volt ez az egész nekem jó? Miért kellett vele elvesztenem, miért hittem azt, hogy jó ember? A másik, minek mentem oda ahhoz a szerencsétlenhez, Kyungsoo miért nem látta meg Yifanban azt a mocskosságot? Miért akartam rákenni másra, mikor én tehettem az egészről? Azt hittem érezni fogok iránta valamit, valami erősebbet, de elvágta nálam magát, mind a kettő.

 Elmémbe csúszott a kép, ahogy szinte rá öklendezek Chanyeol hosszára, hisz lenyomta az egészet a torkomon, de nem ellenkeztem, mert nem tudtam és nem engedte, egyszerűen csak remegtem, és próbáltam magam megnyugtatni, miszerint nem sokára jobb lesz. Ha elrántottam a fejem, vagy épp a fogaimmal végig karistoltam véletlen vastag és eres merevségét a hajamba tépett, és megpofozott. Aztán Yifan beteges vigyora jelent meg előttem, ahogy a vállamba harap, míg én a falnak támaszkodok abban a zsákutcában, a heves lökéseinek köszönhetően az alkarom egyre lentebb csúszott, így szinte éreztem, ahogy sebeim keletkeznek, de őt ez nem érdekelte, csak még erősebben fogott a csípőmre a másik kezével pedig a hajamba kapott.

  Szemeim kipattantak, én pedig a vécécsésze fölé görnyedve kezdtem el öklendezni. Nem ettem aznap semmit, így nem jött semmi, csak az inger volt meg, a hasam fájni kezdett a több mint tízpercnyi inger után. Szerettem volna, ha valaki segített volna, de mindenki mással volt elfoglalva, talán még Kyungsoo is talált valakit maga mellé, aki fontosabb, mint én. Elvégre én sosem kellettem senkinek úgy igazán.  

Első emlékkép

       Egy fáradt, iskolai nap után úgy gondoltuk egyetlen barátommal Kyungsooval, hogy elmegyünk bowlingozni. A suli utolsó hetében voltunk, már majdnem elkezdődött a nyári szünet, házi feladatot már nem adtak a tanárok, úgy gondoltuk kijár már nekünk is a pihenés, nem csak a nagymenőknek. Bár nem jártunk bulizni, sőt leginkább csak kiültünk a parkba, hogy együtt megvitassuk a történelem beadandót, vagy a kémia házit, mi sem robotoltunk minden pillanatban, így hangosan kacagva léptünk be a helyiségbe. Kyungsoo elintézte a dolgokat, amihez én sosem értettem, valójában ebben a játékban én csak golyókat láttam, egy hosszú pályával, meg azzal a tizenvalahány bábúval, amit le kellett dönteni. Miután megkaptuk a cipőket én azonnal a nehéz golyók felé vettem az irányt, hogy belőjem az utat, és már gurítsam is a golyót. A termet betöltötte a kék fény, ahogy ráléptem a meghúzott vonalra a cipőm fluoreszkálni kezdett, ami elvonta a figyelmem arról, hogy a golyó már ott volt az ujjaimon. Egyszerűen a fények, a színek kavalkádja annyira elvarázsolt, hogy észre se vettem, ahogy barátom kiveszi a kezemből a nehéz, pink golyót, és gurít.

    Miután észbe kaptam átvettem Kyungsoo helyét és pontos számolás után hátra lendítettem a kezem, majd a lendületet a kezembe vittem és a megfelelő szögben engedtem el. Túl gyorsan gurult a zöld pöttyökkel tarkított rikítóan sárga golyó, először jobbra húzott, aztán a pálya közepénél elindult a másik oldalra, már azt hittem egy pillanatra vagyok olyan szerencsés, hogy az első dobással ledöntsem az összes bábút, de alig húsz centivel a bábú előtt a csatornába került a golyóm.

   - Háháhááá – ugrott fel a fekete hajú, a kihelyezett kanapéról, a kezét az égbe emelte én pedig reflexszerűen nyújtottam ki a nyelvem neki. Ő ledöntött hármat én meg egyet sem, és akkor mi van?

    Talán két - három gurítás után egy magas srác állt meg mellettem és hatalmas mosollyal az arcán engem kezdett el figyelni. Nem tudtam, mit kellene tennem, viszonozni azt a szédítő mosolyt, elküldeni, vagy megkérdezni tőle mit szeretne, így csak elpirulva néztem le a padlóra, és az elhasználódott cipőmet kezdtem el tanulmányozni.

     - Beállhatunk hozzátok? – mély, dörmögős hangja szinte végig simogatta a dobhártyámat, éreztem, ahogy a szívem felkúszik a torkomban, majd ott dübörög tovább. Elvarázsolt, a colos alakja, a hatalmas szemei és azok az édesen elálló fülei. Persze azonnal helyeslően bólintottam, bár barátom annyira nem örült ennek láttam rajta, hogy kissé morcosan megrázza a fejét, de engem akkor ez nem érdekelt. Rózsaszín köd lepte el a szememet, ahogy néztem a magas, szép mosolyút, akinek minden gurításánál megfeszültek az izmai, én pedig tökéletes panorámában nézhettem végig az egészet. A bőr kanapén ülve nagyokat nyeltem, mikor én következtem, elvégre nem tudtam bowlingozni, de a manó fülű oda állt a hátam mögé. Lassan simította az ujjait az enyémre, hogy aztán teljesen a hátamnak simulva segítsen gurítani.

     Bennem rekedt a levegőm annyira tetszett, olyan volt akár egy álom pasi, vagy a romantikus filmekben, mikor a srác kisegíti a lányt, mosolyogva összenéznek, majd egy boldog, szenvedélyes csókban forrnak össze a pálya szélén. Bár nem voltam nő, hisz a férfi nemi szervemmel tisztában voltam, belül a mellkasomban olyan folyamatok játszódtak le, amik talán még soha. A magas a fülemhez hajolt, éreztem, ahogy a levegőbe szippant, talán az én illatomat kereste, de az is lehet csak leizzadtam a nyári időnek köszönhetően és épp próbált menekülő utat találni a testszagom ellen. Lassan húzta hátra a kezem, magyarázott valamit a tökéletes időzítésről, az ívről és az irányról, majd lépett egyet, előrébb lökött, majd meglendítve a kezét elengedtük a golyót.

      Csak néztem, ahogy az ujjaimat nem elengedve simít végig egész alkaromon, éreztem a leheletét, azt ahogy a nyakamba hajolt, majd egy édes pillangó csókot nyomott felforrósodott bőrömre. Megállt a világ körülöttem, nem érzékeltem semmit, tompult minden, és ez volt az a pont ahol elkezdődött az egész. Mire feleszméltem a magas már mosolyogva pacsizott le az egyik szintén colos haverjával, akinek szürkén csillogott a haja és beszéde pösze volt.

      - Chanyeol vagyok - ült le mellém. Gyomromban furcsa jelenetek játszódtak le, forrónak tűnő combja teljesen hozzám ért, ujjaival lassan játszadozott a térdemen, és féloldalas mosolyt villantott. Tudta, belül biztos vagyok benne, hogy tudta, könnyen kapható vagyok, naiv már csak abból leszűrte, hogy a szemembe nézett. Hisz láthatóan elaléltam tőle, szó szerint beleszerettem a mosolyába, abba a csibészes, féloldalas görbébe, és a kis gödröcskébe, mely az arca egyik oldalán ékeskedett. Közelebbről kezdett el figyelni, szinte a magánszférámba nyomult, de valójában – akkor - nem bántam. Sőt! Úgy éreztem az adrenalin elönti a testem minden szegletét, ujjaim szinte akaratom ellenére indultak útnak és simultak a colos nyakára. Fogaimmal lassan haraptam alsó, puha ajkaimra, majd óvatosan hajtottam fejem vállára, míg ő birtoklóan fogott derekamra. Kyungsoo előttünk ült és szikrázó szemekkel nézte a szürkehajú fiút. Talán tetszik neki, de nem meri bevallani magának, vagy ismeri valahonnan?

°**°**°

   Heves mozdulatokkal lökött be a szobájába, fogaival alsó ajkamat marcangolta, éreztem saját vérem ízét, fájt kegyetlenül, de az eszemet elvette a köd és mámor, azt hittem jó lesz, azt hittem érezni fogom a szeretetet. Azt az aranyos oldalát fogja mutatni, amit a bowling pálya mellett is, de hallgatnom kellett volna Kyungsoora, ő próbált megállítani. De buta voltam, és hittem Chanyeol mézédes madzagjának, melyet az orrom előtt húzott.

   Felkapott, majd az ágyához érve maga alá nyomva visszahajolt ajkaimhoz, kezeivel összefogta a csuklóimat, fejem fölé tette én pedig értetlenül néztem rá. Nem akartam, hogy erőszakoskodjon velem, hogy fájjon, azt akartam, hogy gyengéd legyen. Fejemet mozgatni kezdtem, hogy elengedjen, ellenkezni akartam, és kiszabadulni, hogy ne okozzak saját magamnak is fájdalmat a bénaságommal. De talán ez előre meg volt írva, lehet tudtam volna változtatni rajta, de én fejjel rohantam a vesztembe minden előjel nélkül. Illetve nem vettem észre őket.

 - Ne aggódj, van gumim meg síkosítóm is! - vált el tőlem, majd szétszaggatta az ingem. A gombok elpattantak, a földre estek, én pedig kétségbeesetten karoltam át derekát lábammal, hogy aztán szűkös nadrágomat éreztessem vele.

    Valójában vágytam Chanyeolra, csak nem olyan keretek között, hisz ki akarná az első szexuális élményét egy akkora barommal átélni? Ki akarna már az első napon ágyba bújni azzal az emberrel, aki teljese más képet mutatott magáról? Szűz voltam, naiv és hiába vigyázott rám, tágított ki és suttogta el, hogy kellek neki, erőszakosan mozgatta a csípőjét, vágyakozóan nyögött a számba, majd fogai közé csípte a bőröm. Sírni kezdtem, fájt a kezem, a nyakam, a fenekem, a csípőm, a szívem. Szinte összefacsarodott, mikor a fülemhez hajolt, míg egy pillanatra sem állt meg heves, durva mozdulataival. Ott ért hozzám, ahol csak tudott, minden pontomat végig nyalta és harapta, azt hitte ettől felizgulok, de csak még inkább hányni szerettem volna. Szinte fel akartam öklendezni a belső szerveimet, de nem akart kijönni.

   Egy pillanatra mellkasom nem akart emelkedni, a levegőt szaporán vettem volna, de Chanyeol erősen szorított a torkomra, vastag, forró és erős tenyerével. Fuldokoltam alatta, köhögtem, csapkodtam az ágyát, de ő csak akkor engedett el, mikor már hasamra élvezett. Undorodva húzódtam el tőle, nem akartam, hogy nekem bármi közöm legyen még ahhoz az emberhez, aki tönkre tette az életem egyik legfontosabb momentumát. Mellém gördült, átölelte harapásnyomoktól csillogó derekamat, majd ajkait fedetlen vállamra nyomta, én pedig felzokogtam. Arcomon csak úgy záporoztak a könnyek, nem akartak megállni pedig sosem sírtam, mindig megembereltem magam, ráadásul volt egy kis mondókám, amit még a nagyi mondogatott nekem mindig.

 „Kicsi Baekhyun, felnő majd. Erős lesz és okoska!”

   Ebből semmi sem akart összejönni, nem lettem erős, és okosnak sem mondhattam volna magam, azok után meg végképp, hogy Chanyeol egyetlen mosolyától és aranyos gesztusától a lába előtt hevertem. Ő viszont jól csinálta, megfogta azt, ami elérhető volt a számára, nem foglalkozott a másik lelki problémájával, azzal, hogy így egy épp lelket tehet tönkre, csak is saját magának akart jót, amit meg is kapott, általam.

  

   Összeszedtem magam, kezeit lefejtettem a derekamról, majd az éjjeli szekrényről elvettem egy papír zsebkendőt, megtöröltem magam, megkerestem a ruháimat, melyeket csak letépett róla, holmi állat módjára. Remegett a lábam, a fenekem istentelenül zsibogott, a fejem majd’ szétszakadt, és akkor még Chanyeol szagom is volt. A bőrömbe ívódott a parfümjének erős, férfias és gusztustalan illata, képtelen lettem volna tovább ott lenni, abban a szobában, ahol minden elkezdődött. Sírva vettem fel a táskámat az előszobából, és mindent hátra hagyva, bicegve indultam haza, hogy aztán egy forró fürdőt vegyek és lesikáljam magamról a magas mindennemű érintését.  

Prológus

    Sírva kuporodtam össze a földön, szenvedtem, fájt és egy pillanatra úgy éreztem az lett volna a legjobb, ha meghalok. A szívem nem bírta a terhelést, megtörtem, széthullottak a darabok és képtelen voltam őket összekaparni, amint megfogtam kihullott a kezem közül.  

    - Ne sajnáltasd magad - csapta rám az ajtót apám, én pedig erőtlenül nyomtam fel magam a szőnyegről, hogy az ágyamnak döntsem a fejem, illetve a hátam.

    Hogy mi történt velem? Nem tudom, elkanászodtam, mindenki kihasznált és a családom szerint egy szexre használható test voltam semmi több, pedig mindig éreztem valamit. Valamit, ami sokkal több volt a fájdalomnál. Ha bántottak, ha valakivel együtt voltam, ha csak belém rúgtak. Több érzelmem volt, mint bárkinek körülöttem, mégsem hallgattak meg, az emberek, ferde szemmel néztek rám, összesúgtak a hátam mögött, mindenki tudta azt, amit a saját családom terjesztett rólam, miszerint egy senki vagyok, letagadtak, azt híresztelték, hogy csak örökbe fogadtak, és ezzel próbáltak segíteni egy halálos beteg anyukán.

     Erre az életükbe csöppent egy olyan gyerek, akit nem tudtak megnevelni, ráadásul még meleg is, és még nagyobb szégyent hozott a családra. Amiben már én is láttam némi igazságot. Elvégre ki vagyok én?

    Byun Baekhyun, aki elrontotta az életét, mert képtelen volt megemberelnie saját magát, aki nem tudta elengedni a múltat, hiába történt vele számtalan, apró jó dolog, ő nem látta a sötét felhőktől, melyek a feje felett keletkeztek a saját butaságai miatt. Byun Baekhyun csak egy naiv fiú volt, aki megpróbált túlélni, megmenteni saját magát, és olyan személybe kapaszkodni, aki talán mindig mellette marad.